Gambia élővilága

Madarak:

A bukázó sas (vagy ahogyan itt hívják, a Bateleur) a Kiang West Nemzeti Park címermadara. Jellegzetes röpképe (a lába túlér a farkán) összetéveszthetetlenné teszi ezt a gyönyörű madarat. A szállásunk közelében fészkelt egy pár, tőlünk kb. egy km-nyire volt a kedvenc pihenőfájuk, ahol szinte mindig meg lehetett őket találni. A hím és a tojó színezete kissé különbözik, felismerésük nem jelent nehézséget (a képen egy tojó látható).

A keselyűk közönséges madárnak számítanak Gambiában, a legközönségesebb a csuklyás keselyű (Necrosyrtes monachus, a kép bal oldalán), nehéz úgy két percet eltölteni, hogy ne lássunk egyet sem. A konyhai maradék is leggyakrabban ezek hasában kötött ki, a tábor melletti itató körüli fákon mindig népes csapat üldögélt. A kép jobb oldalán látható keselyű a pálmakeselyű (Gypohierax angolensis). Ez egy különleges keselyű, az év egy részében vegetáriánus életmódot folytat, az egyik pálmaféle gyümölcsével táplálkozik. Ez már ritkább, de ebből is rendszeresen szem elé került egy-két példányt. Ott tartózkodásunk során még fehérhátú keselyűt (Gyps africanus) és gyapjasfejű keselyűt (Trigonoceps occipitalis) sikerült megfigyelni.

Ez a csíkosnyakú galambpár (Columba guinea) a házunk tetején fészkelt, a képen a ház előtti fán láthatók. Egyik nap arra lettünk figyelmesek, hogy az udvarunkban valami állat próbál előlünk elmenekülni, és kucorodik be a legtávolabbi sarokba. Közelebbről megnézve (anyányi méretű, de még tokos tollú) galambfiókának bizonyult. Hirtelen nem is értettük, hogy honnan került oda, mindenesetre enni-inni adtunk neki, aztán másnap reggel kerítettünk egy létrát, amivel felmásztunk a ház tetejére, ahol természetesen ott volt a fészek, amiből kiesett. A fióka visszakerült a fészekbe (ahol volt még egy másik) ahonnan aztán később sikeresen kirepültek.

Itthon már régóta szerettem volna látni szalakótát, de soha sem sikerült, ezért nagyon nagy öröm volt megpillantani a mi szalakótánkhoz igencsak hasonló madarat. Kicsit fehérebb arca, és hosszú, villás farka különbözteti meg az európaitól. Később a park területén többször láttuk az európai fajt is, de a fecskefarkú kicsit előkelőbb megjelenésű. Errefelé egyébként a fecskefarkú közönséges madár, a házunk környékén kb. 6-8 pár fészkelt. Több érdekes esemény is kapcsolódik hozzájuk. Egy alkalommal egy kecske keserves mekegésére figyeltünk fel. Egyre közeledett a panaszos hang, majd a házunk sarkánál felbukkant egy vágtató állat, fölötte-mögötte a levegőben egy szalakóta recsegő hangjával és szárnyai suhogtatásával ijesztegette. Talán túl közel merészkedett a kecske a fészekhez, talán valami más miatt volt nézeteltérésük, mindenesetre a madár még vagy 100 méteren keresztül üldözte. A másik alkalommal a házunk zárt udvarában voltunk, mikor berepült egy nagyobb sáska. Leszállt a falra, gondoltam megfogom a rovarászok gyűjteményébe, hátha nincs még nekik ilyen. Már majdnem elértem a sáskát, amikor a vállam fölött - szinte a fülemet súrolva - elrepült mellettem egy szalakóta, csőrébe kapta a rovart és elegáns ívet leírva kirepült az udvarról. Néhány másodpercig mozdulatlanul álltam, megdöbbentő volt a madár merészsége, ügyessége. Később a madarak párbaállásakor megfigyeltem, hogy a hím mindig ajándékot visz a párzás előtt a tojónak. Általában egy megtermett (kb. 10-13 cm) százlábú volt a csemege, amit gondosan egy ágnak ütögetve kivégzett az átadás előtt. 

A házunk mögötti fákon 3 pár szürkefejű halkapó mozgott rendszeresen. Ezek a madarak - bár halkapófélék - nem kötődnek a vízhez, étrendjük is szárazföldi csemegékből, főképp rovarokból áll, bár egy alkalommal tanúja lehettem annak, hogy az egyik hím egy kisebb méretű kígyót kebelezett be (miután kivégezte egy ágon). Víz közelében nem is láttam őket egyszer sem. Míg a száraz évszakban csak néhány naponta sikerült egyszer-egyszer megpillantani őket, az esős évszak beköszöntével (vagyis az első eső után rögtön) nagy örömömre ezek a madarak is megkezdték az udvarlást. Ezután minden nap órákon át lehett figyelni őket. Míg a tojók egykedvűen üldögéltek kedvenc helyeik valamelyikén, a hímek szorgalmasan keresgéltek egy-egy megfelelő ágat a tojó közelében, ahonnan a csábítási gyakorlatukat bemutathatják. Ez abból állt, hogy a tojónak hátat fordítva a szárnyukat néhányszor széttárták egy-két másodpercre, megmutatva így gyönyörű kék tollaikat a tojónak, majd odareppentek hozzá és megejtették a nászt. Ha jól láttam, a tojók többször és több hímmel is párosodtak, nem vettem észre semmiféle párbaállást. Természetesen a nászajéndék náluk sem maradhatott el, az óriási százlábúakból jutott nekik is bőven.

Ez a kedves kis madár a házunktól kb. 20 méternyire fészkelt. Az egyébként kis méretű madár (17 cm) hímje feltűnően hosszú farkat hord, így testhossza elérheti akár a 35 cm-t is. Nagyon látványos, ahogy repülés közben lobognak utána faroktollai. Már az első napon felfigyeltem rájuk, amikor kiválasztották a fészek helyéül szolgáló ágvillát. Napról napra növekedett a fészek, míg elnyerte végső formáját. A két madár felváltva hordta a fészekhez való anyagokat, majd azon nyomban be is építették. Nagyon ritkán maradtak egyszerre az épülő fészeknél, amint megérkezett a másik madár, már szállt is tovább az ottlévő. Már készítés közben is hatalmas vehemenciával védték a fészket, az arra járó madarakat azonnal támadták, ha az egyik épp nem volt ott, a hangos kiáltozásra hamarosan előkerült és beszállt a betolakodók elűzésébe. A legnagyobb "hőstettük" az volt, amikor egy a szomszéd fán üldögélő majmot addig bosszantottak, ijesztgettek, míg az jobbnak nem látta máshol elütni az idejét.

Számomra a nyűvágó egy igazi afrikai madár. Rengeteg fényképet láttam már, amint zsiráfon és egyéb nagy növényevőn kapaszkodnak akár tucatnyian is. Gambiában csak a mindenhol legelésző marhákon lehetett látni őket (illetve egyszer egy kecskén, de az elég meglepő volt). Az embertől félnek, már 30-40 méter távolságból is jobbnak látják otthagyni gazdaállatukat. Csak úgy tudtam közel kerülni hozzájuk, ha valamilyen fedezékben bújva szerencsém volt és a legelésző állatok közel jöttek hozzám a hátukon, hasukon, nyakukon kapaszkodó hívatlan vendégeikkel. A marhák szemmel láthatóan nem szerették a madarak jelenlétét, farkukkal, fejükkel állandóan próbálták elhessegetni őket. A madarak viszont nagyon ügyesek és könnyedén elkerülik a farokcsapásokat. Amikor a marha lehajol inni, a nyakán kapaszkodva leugrálnak az állat fejéig és - kihasználva a viszonylagos nyugalmat - gyorsan belebújnak a fülébe. Egyébként nem csak az élősködőket szedik össze, hanem az állat sebeiből is csipegetnek.

Egy nagyon érdekes jelenséget figyeltem meg ennek a madárnak, a barnahátú harkálynak (Picoides obsoletus) a fészkénél. A mi háromujjú hőcsikünkkel lehet rokonságban ez a madár (a családneve és általában az egész kinézete alapján). A furcsaság az volt, hogy az odúhoz két tojó(nak kinéző) madár járt etetni (egyiknek sem volt piros sapkája). A fényképen látható, odúból kikandikáló fej viszont egyértelműen egy hím madáré. A kép a kirepülés előtti napon készült. Négy napon keresztül figyeltem az odút és környékét, hímet sohasem láttam mozogni. Bár a környéken azért egyszer feltűnt, mintegy ötszáz méterre a fészektől. Több magyarázat is lehet, de nekem egyik sem tűnik túl valószínűnek. 1. A két eleséget hordó madár közül az egyik mégis hím volt, csak hiányzott a piros sapka a fejéről. 2. Két tojó madár etetett, a hím nem vett részt a fióka nevelésben. 3. Két tojó madár etetett, a hím végig az odúban tartózkodott (lehet, hogy a képen is ő van, bár szerintem ez egy fióka). A madarak délelőtt hagyták el az odút, délutánra már egy szürkefejű veréb (Passer griseus) pár foglalta el, bár ezek épp hogy csak be tudták magukat erőltetni a nyíláson.

Emlősök:

Fentebb említettem, hogy a Baboon Island (Pávián-sziget) csimpánzoknak ad otthont. Ottjártunkkor 65 csimpánz élt a szigeten többé-kevésbé önállóan. A sziget nem olyan nagy, hogy elássa elegendő élelemmel a rajta élő állatokat, ezért a gondozók naponta hordják az ennivalót (különféle gyümölcsöket) a szigetre, de úgy teszik le, hogy a majmok ne lássák, hogy az embertől származik. Ezek az állatok fogságban, mostoha körülmények között tartott állatok voltak idekerülésük előtt, itt szinte eredeti, természetes életmódjukat folytathatják. Látogatásunkkor három fiatal csimpánzt vezettek éppen a gondozók, amikor az egyik odarohant hozzánk, hogy közelebbről megismerkedjen velünk. Miután közösen lekönyörögtük egy kisebb fáról, mindenkihez odament, megfogta a lábunk, a kezünk és felemelt kézzel kéredzkedett az ölünkbe. Nekem nagyon nagy élmény volt kézzelfogható közelségbe kerülni ezzel az állattal, belenézni a szinte emberi értelmet sugárzó szemébe.

A páviánoknak két hónapig nyomát sem láttuk, majd egyik napról a másikra megjelentek és attól kezdve minden nap láthattuk 30-50 fős csapatukat. Nagyon izgágák, nem telik el 10 perc anélkül, hogy össze ne kapnának valamin. Állandó a perpatvar, de az öregebb hímek egy-kettőre rendet tudnak csinálni egy mordulással. A kicsik fáradhatatlanul játszanak, ugrálnak, szaladgálnak, még a legnagyobb forróság sem lassítja le őket. Kevésszer tudtam közel kerülni hozzájuk, mert bár ott jártak a házak körül, állandón résen voltak és az általuk kívánatosank tartott távolságon belülre sohasem engedtek. Napokat töltöttem azzal, hogy centiméterről-centiméterre közeledtem hozzájuk a kameréval felszerelkezve, de volt egy határ, amit ha elértem, az egész csapat felpattant és száz méterrel odébb telepedett. A parkban járva is találkoztunk néha a csapattal, ilyenkor érdekes volt a hímek erőfitogtatása, amivel megpróbáltak megrémiszteni. Ugató hangjukat utánozva eléggé ki lehetett hozni őket a sodrukból, ilyenkor kisebb fákra ugráltak fel és hatalmas szemfogaikat kivicsorítva és a fát egész testükkel rázva igyekeztek félelmetesnek mutatkozni.

A folyóban élnek még vízilovak szép számmal, bár mi csak az utolsó héten pillantottuk meg őket először. Sajnos nem lehetett közel menni, de még megállni sem a közelükben, mert hatalmas testükkel könnyedén felboríthatják a csónakot. Így csak távolról szemlélhettük őket egy-két percig, de így is azonnal a szívünkhöz nőttek. Egy nagyobb csapatot pillantottunk meg de sorra tűntek el a fejek a vízben, mire közel értünk, már csak néhány állatot láthattunk.

Egyéb állatok:

A folyópart a rákoké. Akár iszapos, akár homokos a part, apró rákok szorgoskodnak egész nap a fövenyen. Fáradhatatlanul lapátolják magukba a homokot, és integetnek egymásnak megnagyobbodott ollóikkal. Ha arra téved valaki, a rákok villámgyorsan eltűnnek a homokba fúrt vájataikban. Egy-két másodperc lázas tülekedés után, csak a mozdulatlan homok marad utánuk. Ha van az embernek türelme, néhány perc mozdulatlan várakozás után egészen közelről figyelheti az apró páncélosok tevékenységét. Az első kép egy mangróvés folyóparton készült, ahol a rákok mellett érdekes élőlények ugráltak a fekete parton: halak. Egy gébféle, ami egész nap a vízparton tevékenykedik, csak veszély esetén menekül vissza a vízbe. Nyálkás bőre megvédi a kiszáradástól és ha jól tudom, tüdővel is rendelkezik, ami lehetővé teszi a hosszabb szárazföldi tartózkodást, akár az alacsonyabb ágakra, gyökerekre is felkapaszkodik.

Agámákkal mindenhol lehet találkozni egész évben, még a városban is szaladgálnak a kerítéseken, falakon. A színüket tudják változtatni (hogy akaratlagosan-e, azt nem tudom). Halvány rózsaszínűtől az egészen mély kékig változott néhány perc alatt ennek a példánynak a színe, amit egy kókuszpálma törzsén sikerült lencsevégre kapni. A feje és a farka vége sárga a hímeknek, az nem változik nagyon. Nagyon komikus látvány, ahogy egész nap fekvőtámaszokat nyomnak. Gyakran verekednek is, talán a területért, talán a nőstényekért.